Türr IstvánMadách Imre íróKós Károly építész, íróMikszáth Kálmán író, képviselőKardos János hortobágyi számadó csikósMóricz Zsigmond íróRózsa Sándor betyárKocsis Antal gazdálkodó, Szany.Kun gazdaPuskás TivadarFazekas Mihály


szortortenelem


Szulovszky János: Szőrtörténelem

In.: História 1996/01  

Bozontos haj, bokros, egymásba kuszálódó bajusz, szakáll, valamint állatbőr lebernyeg és a kézben egy jókora husáng – így állítják elénk a karikaturisták az ősembert, és mi is hajlamosak vagyunk előítéleteinket visszavetíteni a múltba, a jólápoltság csupaszra borotvált arcú, napjainkban is domináns ideájának őskorba visszavetített ellentétével felruházni az oly ködbe veszően távoli kor emberét. Pedig már az ősember sem hagyta feltétlenül elburjánzani szőrzetét. Erről tanúskodnak a barlangrajzok, e célt szolgálták az éles obszidiánpengék.

Ősi népek

Kétségtelen, hogy a szőrzet – Győrffy István szavaival: a természet adta mez – gyakran mint az őserő attribútuma jelenik meg. Ebben szerepet játszhat az a tény, hogy számos helyen tartják a férfiasság meghatározó jelének a szakállat és a bajuszt. Greguss Ágost már a múlt század közepén cáfolta ezt: „Hogy a szakál (!) nem lényeges alkatrésze az emberi testnek, azáltal bizonyodik be, hogy több emberfajnál egészen hiányzik, másoknál igen kis mértékben találkozik [...] Hogy azonban a szakál (!) megléte vagy hiánya mintegy jelét adja az anyagi, közelebbrol pedig a férfias hím eronek, az alkalmasint balvélemény: nem csak gyakran eros az gyenge testalkatú egyéneknél, hanem viszont nem ritkán gyenge is az izmosabbaknál, sot több, erejökrol híres, név szerint afrikai népfajoknál [...] egészen hibázik. S azon tapasztalás, hogy a szakál (!) és köröm még holtaknál is, kivált nedvteljeseknél, hónapokig no, arra mutat, hogy a szakál (!) semmi arányban nem áll az állati életerovel.”

Kelet és Nyugat sokszor emlegetett ellentétének képlete kiterjesztheto a hajzat egyik összetevojére, a szakállra is. Ugyanis ez Nyugattal ellentétben, Keleten századunkig hagyományosan divatos volt.

A régi zsidó néphitben is a szakáll (héberül: zaqan) a férfierő lenyomata, a hosszú ajak-és állszakáll tekintélyt kölcsönzött (héber: zaqen „idősebb"). Olajjal ápolták, hogy puhává és bársonyossá tegyék és asszír módra művészien befonták. Az egyiptomi, asszír–babiloni emlékeken az egyiptomiakat egészen vagy részben borotvált arcukról, a semitákat hegyes, sokszor elorehajló, az asszírokat és babilónokat fodorított, és számos esetben be is font szakállukról lehet felismerni. A nyírás bizonyos fajtái összekapcsolódtak idegen kultikus és gyászszokásokkal, ezért Mózes III. könyve általában, és a papoknak külön is, megtiltja. Jó ismerosök üdvözléskor megfogták a másik szakállát és megcsókolták. Csak gyász jeleként vágták le, tépték meg, fedték el vagy hanyagolták el.

A kelta népek mindvégig meghagyták a szakállukat eredeti valójában, míg a görögök és rómaiak – mint Greguss Ágost írja – „míveltségük tetopontjához érvén, mezteleníteni kezdték arcvonalmaikat”. Arisztotelész (Kr. e. 384–322) és Makedon Fülöp (Kr. e. 359–336) idején már borotvált arcúak. A görök nok hajukat a homloktól egészen a nyakig szabadon engedték lefolyni, s csak egy karikaféle hajék tartotta össze a hátfejen. Hasonló divat uralkodott a férfiak körében is. Kiválóan tudták isteneiket hajviselettel jellemezni, pl. Pheidias Jupiterének hajállása hasonlít az oroszlán sörényéhez, Hercules rövid fürtu göndör haja a bika szarvai közt levo szorre emlékeztet, míg Neptuné, mint a hínár hosszan és simán folyik le a homlokáról. A rómaiak eleinte csak nyíratták a szakállukat, Scipio idején terjedt el és vált általánossá a borotválkozás. Egészen a császárság hanyatlásáig rövid göndörített hajat viseltek, mikor is Commodus (180–192) divatossá tette közé arany- és kolen (asbest) port hinteni. A vatikáni mellszobrok tanúsága szerint a császár kori Rómában már széles körben viselték a parókát, amit korábban Egyiptomban, Asszíriában, Babilonban a nap ellen kezdtek viselni.

Európa: csupasz áll

A kereszténység sok keleti elemmel gazdagította a Nyugatot – így átvették a szakáll iránti tiszteletet is. Az elso pápák ezért tartották isten ellen vétkezoknek és a világi fényuzés rabjainak azokat, akik szakállukat leborotválták. A negyedik karthágói zsinat 398-ban, a barcelonai a 6. században kánonokat is alkotott a borotválkozás ellen. A Római Birodalom kettészakadása után a szakáll a görög császárok jellemzoje lett, az egyházszakadás következtében a keleti keresztényeknél becsben maradt, Nyugaton – éppen a pápák – újból számuzték. Kelet és Nyugat ismét hajdani szokásaik szerint rendezkedtek el: továbbra is megtartották, illetve ismét félretették a szakáll divatját. Az 1100-as években Angliában és Franciaországban templomi ünnepélyeket rendeztek az udvari személyzet szakálltalanítására. A papság végül Barbarossa Frigyes (1152–1190) császár ellenkezésén is diadalmaskodott. Így történt, hogy a 12. század végével Európa népei a keleti határokon élok kivételével csupasz állúak lették.

Szkíta szokások közé tartozott borotválkozni és az üstököt növeszteni. Cassius Dio ezt parthus szokásként említi. Bár a legtöbb ázsiai néprol feljegyezték a fej borotválását, sot ez átment a muzulmán viseletbe is, ennek módja, úgy tunik, nem volt egyforma. Egy részük kereken borotválta fejét, úgy, hogy csak a fejteton maradt haj, melyet lefésülve és egyenesen körülnyírva hordtak. Az orosz és a lengyel népviselet ezt a 19. század közepéig–végéig is megorizte, s hogy már a 14. században is ez járta náluk, a schlackenwörthi könyvtárban orzött Szent Hedvig-legendának 1353-ból származó festett képei mutatják.

Priscos rhetor leírása szerint a hunok ily módon, a fej körül leborotválva viselték a hajukat, viszont a késobbi írók már a hunoknál is másféle hajviseletrol számolnak be. A keleti népeknél a szakáll elvesztését a legnagyobb gyalázatnak tartották, a borotválás a törököknél a legszigorúbb büntetésnek számított. Spanyolországban is sokat adtak a szakállra, a nemesek e tekintetben semmiféle tréfát nem turtek. Egy monda szerint „midon Cid Rai Dios meghalt, s kiterítve feküdt, egy zsidó, aki igen gyulölte, odament a koporsójához s meghúzta a szakállát; a halott erre felkelt, s mellette fekvo kardját kirántotta, mire a zsidó rémülve szaladt el; a halott ezután ismét nyugodtan visszafeküdt koporsójába, a zsidó pedig keresztény hitre tért".

Spanyolországban, mikor a mór hódítók betörtek, a „keresztények egy jelt kerestek, mi oket elleneiktol megkülönböztesse. Végre abban egyezének meg, hogy a kereszt jelét hordanák arcukon, s hogy ezt tehessék, a felso ajkon keresztvonalat s az áll felett pedig függoleges szakállt növesztének. Igy eredett a bajusz meg a kecskeszakáll, mely tehát eredetileg a szabadság és egység jelképe volt”. A haj is szolgált megkülönböztetésül, például polgárháborúk idején. Így Angliában I. Károly korában (1625–1649) a lovagság hosszú fürtöket hordott, míg a puritánok rövidre nyírták fejüket és szakállt viseltek.

Magyar viselet

A magyarokról Regino és Luitprand csak annyit jegyzett fel, hogy hajukat borotválták. Thuróczy János és a bécsi krónika azt is tudja már, hogy üstököket eresztettek. Ennek közelebbi alakját nem tudjuk meghatározni, de Boncz Ödön szerint annyiban különbözött ez a mód a hunoknál már említett fej körül leborotvált viselettol, hogy a nem borotvált részen a hajat hosszú üstökbe bocsátották le.

Az Attila (434–453) után egy évszázaddal élt Prokopiosz bizánci történetíró már a hunoknak is ilyet tulajdonít, s ezt írja: „a fej elorészén a hajat a halántékig kiirtani, a hátsó részen pedig üstököket lebocsátani, hun viseletnek tartaték” . Ez a leírás meglepo egyezést mutat a Gyorffy István által 1926-ban ismertetett magyar tar viselettel. Boncz Ödön ezt fuzi Prokopiosz állításához: „Valószínuleg más, az o korában feltuno »barbár« néprol veszi a leírást, mert (...) Attila kortársai másként jellemzik a hun viseletet. Az avarokról meg azt jegyzi fel Thophanes, hogy „összefont és szalagokkal hátrakötött igen hosszú üstököket viseltek” . Boncz szerint a honfoglalás után legkorábban az egykori hajviselet tunhetett el. Utal erre, hogy Vatha is mint régi hagyományt eleveníti fel, mikor fellázadván, pogány szokás szerint haját megborotválta és hátul üstököt eresztett. Ezzel szemben Kerékgyártó Adrienne azt veszi ténynek, hogy „a magyarság és a nemzetiségek közti társadalmi kapcsolat majdnem teljesen hiányzott”, ezért a 18. századig valószínuleg igen keveset változtathatott a viseleten. Állítását elsosorban Simplicissimusra alapozza, aki 1683-ban ezt írta: „Die Leuthe diese Landes verändern auch niemahls ihren Habith wie andere Völker... und sind allen Neuerungen feind... reisen nit viel darum sie dann ihre Sitten und Gebrauch vor die besten halten”. (Az ország lakói alakjukat nem változtatják úgy, mint más népek... minden újítás ellen vannak.... keveset utaznak, ezért hagyományaikat és szokásaikat jobban orzik.)

Boncz álláspontját erosíti hivatkozása István, László és Kálmán királyaink törvényeire, melyekben büntetésként szerepel a haj lenyírása. Érvelését kiegészíthetnénk azzal, hogy az oly erosen jelképekben gondolkodó középkorban elképzelhetetlennek tunik, hogy a kereszténység felvételével járó eszmerendszer-váltás – mégha csak ideiglenes jelleggel is – éppen a külsoségekben ne okozna módosulást. A kereszténységgel járó hajviseletváltozásra utal az is, hogy régi krónikáink a pogány kunokat mint tar fejueket emlegették, amibol azt is sejthetjük, hogy a magyarság a keresztény hitre térés után már nem volt tar feju, különben nem tették volna ezt a kunok jelzojévé. N. (Kun) László alatt, 1279-ben, a kunok Fülöp pápai követ elott kötelezték magukat, hogy keresztény hitre térnek, külön kikötötték, hogy a magyar szokással ellentétben a szakállukat továbbra is borotválhassák és hajukat nyírhassák. Ezt a pápai követ nem szívesen, csak a király közbenjárására, engedte meg. Ide kívánkozik Boncz megjegyzése: „a »barba« szó bajuszt is jelentett, s nem lehetetlen, hogy a kun divat, mely ellen a legatus oly erélyesen lépett fel, épen (!) a bajuszt beretválta le, aminek elkövetése csakugyan a magyar szokások ellenére volt”.

Mindenesetre úgy tunik, a szakáll viselése általános, a bajusz pedig különösen jellemzo volt. Utalnak erre szólásaink, közmondásaink is. Megbecsülte szakállát, mondták arra, aki tisztességesen járt el. Akinek viszont sem erkölcsi, sem anyagi hitele nem volt, arról úgy beszéltek, hogy se pénze, se bajusza. Az ivóedény bajuszra járt, azaz a legöregebb ivott eloször, s utána a kor szerint fiatalabbak. Bajuszáról másodszor iszik a magyar közmondásunkban annak az emléke él, hogy régen szabályozatlanul engedték noni a bajuszt, s így az még az italba is beleért s ezért ivás után leszopták róla, ami rajta maradt. Greguss Ágost írja a bajuszról 1853-ban: „a magyar ember által még most is mint sajátságos megkülönbözteto jel becsületben tartatik s melynek viselése – szakál (!) nélkül – talán Magyarországból terjedt ki a többi Európára”

A 15–16. században a török viselet hatása alatt a magyarok között is divatba jött a fej borotválása, különösen a török párton lévo magyar uraknál. Kellett azonban lennie olyan magyar fejborotválási módnak, mely különbözött a törökökétol, mert például a 16. században Sándor Pál említi, hogy „Péterváradon lefejezett embereket látott, akiknek üstöke kereszttyén módon volt beretválva, nem török módon” . Apor Péter báró Metamorphosis Transylvaniae-je az 1600-as évtizedek viseletérol: „Mind felso, alsó rendbéli ember mihelyt megházasodott, az szakállát meghagyta, s holtáig úgy viselte... Ha valaki abban az idoben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottanak neki, akit szégyenlek kiírni. A fekét majd mindnyájan borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat... Az bajusza az száját némelyiknek egészen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sot, mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza, s beszoppantotta”. A Tudományos Gyujtemény szerint 1780 körül még voltak olyan öreg palócok, akik az üstökön kívül egész hajukat leborotválták. 1926-os közleményében írja Gyorffy István: „A moldvai csángók és oláhok egy része egészen a legújabb idokig a fül legfelso szélétol a fejtetoig borotválta a haját, vagyis a két halánték és a fejteto elülso fele egészen tar volt. Egyebütt a fürtös haj szabadon lógott a hátra, illetoleg a vállra.”

1848 fordulópont Magyarországon a hajzat viseletében is. A szemtanúk szerint ekkor a honvédnek beálló legények lenyírt, hatalmas mennyiségu haja dombokat alkotott a sorozás helyén. Addig a férfiak nyíratlanul, leeresztve vagy befonva, vagy fürtbe sodorva hordták a hajukat, mint akár még a századfordulón is az asszonyok. Napjainkban legfeljebb már csak némely szubkultúra termel ki erre emlékezteto viseletet.

Szabó SándorSzentpétery István - koronaőrSzilágyi Péter - alapító tagVarga Mihály, Kunsági Bajuszkirály, dudás és mesemondó, BugacAmbrus Kristóf, Kunsági Bajuszkirály, EB 2. , gólyalábas, Sátoraljaújhely Gulyás László vándormuzsikusBóta András, EB. 2. hagyományőrző huszárCsepin Péter hö.huszárSzabó Vata Mezőföld szabad hajdújaPavuk LászlóGerencsér ZsoltHajda ZsigaZsolnai GáborBalanyi ZoltánBalanyi ZsoltRajnai DonátSzentpály ImreMudry PéterBajkai IstvánKulcsár LászlóJáromi ZsoltSimándi LászlóBenis MiklósKádár FerkóSólyom FerencMagi Imre
Papp Ernő
Jánváry Zoltán
Balog Ádám
Fejér Imre
Jakab Zsolt
Rácz Kristóf László