Türr IstvánMadách Imre íróKós Károly építész, íróMikszáth Kálmán író, képviselőKardos János hortobágyi számadó csikósMóricz Zsigmond íróRózsa Sándor betyárKocsis Antal gazdálkodó, Szany.Kun gazdaPuskás TivadarFazekas Mihály


bodor


Zelnik József: Egy szent lődörgő

Május 12-én lenne 70 éves Bodor Ferenc , a háromszéki és dél-erdélyi szülőktől Budapesten született és élt történész, az Iparművészeti Főiskola könyvtárosa, a Tölgyfa Galéria alapító-igazgatója, a kávéházak és presszók szerelmese, a táncházak és házibulik fergeteges rongylábasa, a felvidéki és erdélyi műemlékek legjobb ismerője és ismertetője, kiváló hazafi, akit származása, szellemi és tárgyi értékmentő tevékenysége és a hatalom szemében renitens szakálla miatt határokon innen és túl is megfigyelt és zaklatott a kommunista titkosrendőrség .
A Magyar Bajusz Társaság gelencei fejfájánál tartott megemlékezést.

Lukafa és Szenna között félúton van egy elhagyott turista vendégház. Gyertyánhusángok, repkények és csalánosok dzsungelén átvergődve mindig erre vette útját Feri, hogy alkalmi vagy visszatérő vendégeit és minden évben az iparművészeti főiskolás fiúkat és lányokat átkísérje a ház előtt a Szenna felé vezető erdőbe.

Stalker megszállottságával kereste az állandó találkozást ezzel a hellyel. Háromszor én is megtettem vele ezt a zarándoklatot, amit a lukafai reggeli és Máriánál, Szennán, a református parókián elfogyasztott pálinka és krumplispogácsa vont ünnepi keretbe. Talán csak a harmadik úton vettem észre, hogy a házhoz közeledve Feri teljesen megváltozik. Valami rejtett feszültség veszi körül, s hogy elterelje a figyelmet, mindig talál valami duzzogni valót. Például arról, hogy a kommunisták alatt még a turistaházak is tönkremennek. Legszívesebben talán ő is zsebkendőre kötött köveket, csavarokat dobált volna előre, hogy merre járható biztonsággal ez a sejtelmes somogyi táj.

Több ilyen rejtett tér is volt Feri életében. Közös csavargásaink közben - úgy vélem - néhányat én is megismertem. Már amennyire megismerhetjük a barátainkat olthatatlan vágyakozással vonzó, ellenállhatatlanul vonzó földi tereket. Amennyire megismerhetjük, hogy mások evilági zarándoklatain melyek azok az otthonos terek, ahová úgy odavonz mindenkit a szíve, mint azt a többezer indiánt, akik minden évben egyszer hosszú sorokban kígyóznak föl a nagy hegyek oldalán, hogy vagy meghaljanak a hóban, vagy megpillantsák az út végén az Andok mögül fölkelő Napot, Napistent magát. Létezhet-e emberi boldogság a Földön, ha nincs egy szent helyünk, ahová állandóan el kell mennünk. Egy tér, amellyel időről időre találkoznunk kell. Legalább egy otthon, ahol az otthonosság, az Éden halovány földi sugárzása körülöleli lelkünket.

Felületes külső szemlélő azt hihette, hogy Ferinek nincsen otthona. Nem is volt a gyereket nevelő család értelmében. Ő mindig az úton volt otthon, mint Kerouac csavargó virágos hippijei és Antun Solján   Árulók   című könyvének fiatal vándorai. Lukafától Szennáig, Budapesttől a gelencei erdőkig, ahol öreg barátjával, Jancsó Péterrel epret majszoló medvék nyomát kutatták. Berlinben, Kelet és Nyugat között a falnál és a Metróban.

Talán mégsem a politikusok, hanem a Feri-féle szent lődörgők határokat nem ismerő metróbeli utazásai kapcsolták újra össze a szétmetszett várost is. S mindezeken túl, ha valakinek otthona volt ez a létező szocializmusba csúnyult és butult Budapest, akkor az övé volt. Bodor Feri otthona nem egy lakás volt Pesten, a Poldi városban. Feri otthona egész Budapest volt. Az eltűnő, elcsúnyuló presszókat bemutató könyvéből kiderül, ennek a városnak minden szegletét ismerte, óvta, dohogott érte minden fórumon.

Valamikor, úgy tizenöt évvel ezelőtt megpróbáltuk videóval föltérképezni az utolsó pest-budai kocsmazenészeket. Három videófelvétel készült el, s ha lesz emberi jövő század, mint híves forrásra koslat vissza és csodálja ezeket a felvételeket, amelyeken látszik, hogy fasisztákat és kommunistákat túlélve rejtekezett ebben a városban valami olyan otthonosság, zene, jókedv, mulatás, amit semmilyen uralkodó kisajátításnak nem sikerült maga alá gyűrnie.

Feri nagy Kárpát-medencei zarándoklatainak célpontja minden olyan hely, ahol őrizte magát az emberi: egy táncházi közösségben, a Feketelyuk ifjúsági szubkultúrájában, a Lukafa-Szenna közötti, csak számára ismert jelentőségű rejtett térben, a málnásban az erdélyi Gelence fölött, ahol egy kisnemesi birtok Trianonon, Ceauşescun, Vatrán túl talán még most is őrzi a kert valódi édeni üzenetét.

Ferinek ez mind az Otthon volt, s minket is mindig odacipelt az otthonosságnak ezekhez a megfellebbezhetetlen forrásaihoz, hogy ne csak polgárian kisszerű, otthonnak álcázott zugainkban kompenzáljuk az elfelejtett, a megidézett otthon ízeit, hanem egyszer a maga valójában is megismerjük.

Amikor Hamvas Béla a szent lődörgésről írt, nem tudhatta, hogy él már itt, Pesten és Budán egy népi biedermeier ifjú, akire egyedül illik a megnevezés: ő a szent lődörgő.

Ebben az árnyékvilágban, amiben itt a Földön élünk, ha valakit temetünk, azt szoktuk mondani: legyen néki könnyű a föld. Most olyan férfit temetünk, akinek ez a föld igazán könnyű volt, ő itthon volt itt. Így most már csak azt kívánhatjuk, hogy legyen néki könnyű az ég.

(1994)

Bodor Ferenc

Eper és medve 
Jancsó Péter birtoka

Az alábbi írás egy még mindig létező székely kisnemesi gazdaság -- udvar, kert -- leírása. Az elmúlt évtizedek megpróbáltatásait türelemmel és kitartással megélt gazda ennek a kisbirtokosi életformának talán utolsó képviselője.

A falu valahol a Kárpátok keleti karéjában húzódik meg, félrevonulva a főutaktól, lassan emelkedő, fákkal borított hegyoldalakkal szegélyezetten. Messze, hátul magasodnak a havasok, kúpalakú csúcsukat felhők övezik, a késő délutáni fény hol feketére, hol sötétzöldre váltja a színeket. Meglepően nagy falu, házai fel-felkúsznak a patakok mentén egészen az erdők alá, zűrzavaros utcákon lehet a házak között tekeregni, a deszkakerítések mögül kutyák morognak az idegenre, öregek biccentenek köszönésünkre. A lakosság gyakorlatilag teljesen székely, rajtuk kívül még párszáz magyarul beszélő cigány húzza meg magát a faluban jobbára szétszórva. A település központján lomhán végigkanyargó aszfaltút a mellette futó patak medrét követi, ezen lehet eljutni a középkori templomhoz, aminek nyaranta sok látogatója akad.


Bodor Ferenc reprodukciója

A falunak kevés a szántóföldje, jobbára a kertekből élnek, feltűnően és szokatlanul nagy zártkertek vannak a házak között, bár a hűvös átlaghőmérséklet miatt a gyümölcs és a zöldség csak módjával terem. Így ezek a kertek jobbára csak kaszálónak szolgálnak. Valaha a falunak hatalmas erdőbirtokai voltak a környező hegyekben, s ezenkívül minden családnak volt saját erdeje is, ami jól jövedelmezett. A havasokban lévő esztenáknál majd mindenkinek van juha, ez is hoz valamit a konyhára. A 12 kilométerre fekvő városka gyárai csak vegetálnak, a bejárók jó része elvesztette állását. Néhányan Magyarországon próbáltak szerencsét. Mások vállalkoznak, üzletelnek, kereskednek. A falu régi, módosabb családjai nagyjában eltűntek a színről; vagy kihaltak, vagy elfújta őket a történelem szele. Néhányan azért maradtak, s túlélték a második háborút követő nehéz évtizedeket. Az egyik ilyen túlélőről szólnak az alábbiak.

A szomszéd megyéből származó Jancsó család 1625-ben kapta meg kardokkal és búzakalászokkal ékesített nemesi címerlevelét. A megye nemes családjairól szóló könyv szerzője szerint az első adatok a famíliáról a XVI. század közepéről valók. Jancsó István 1727-ben költözik falunkba, miután elvette Byroga Máriát, egy helybeli osztályos nemes lányát. Az egyik félreesőbb völgyben építettek házat maguknak, s a család immár 270 éve nem mozdult erről a helyről, ami Fotó: Szilágyi Pétertérségünk történelmét ismerve nem kis teljesítmény. A család minden körülmények között ragaszkodott vagyonához, az elvesztett közbirtokossági erdőkért óriási pereket folytattak a Cs. famíliával, mígnem a falu megunva az évtizedekig folyó pereskedést, birtokba nem vette az erdőt, s ezt a döntést később a megye jóváhagyta. Az iratok szerint itt a családok XVI--XViI. századi levelekkel kívánták igazukat bizonyítani.

A család férfitagjai igyekeztek kitörni a megyei kisbirtokosi létből, néhányan elmentek a faluból és értelmiségivé váltak. A XVIII. században az egyik tanulni vágyó ifjú Bécsbe került, s királyi udvari titkár lett belőle, de akadt közülük a székek királyi perceptora, minorita zárdafőnök, levéltári hivatalnok, fiskális procurator és adótisztviselő is. Miközben ezek a családtagok saját életüket élték, többnyire távoli vidékeken, a faluban maradottak vagyont gyűjtöttek, ottani mértékkel mérve közepeset. A Királyhágón túl bizony a pár tucat hold szántó nem számított volna soknak, igazi birtoknak. Örökösödés folytán viszont nagyon sok "életet" -- kertet mondhattak magukénak. Voltak béreseik, napszámosokat fogadtak, marháikat a szomszédos falu mészárszékén értékesítették.

Fotó: Szilágyi PéterA szigorú szellemben nevelt utolsó generáció élte meg a különféle impériumváltozásokat. A számos fiútestvér fogadalmat tett apjuknak, hogy nem hoz rangon aluli asszonyt a házhoz. A három lánytestvér is méltó, mondhatni előkelő nevelést kapott, házitanítójuk volt, zongorázni tanultak, nyelvekre próbálták őket oktatni. Kisasszonyokká váltak egy egyre jobban idegenné váló világban. Az udvarlók, kérők elmaradtak az öreg kúriából, a szigorú apa vizslató kérdéseire nem adtak elfogadható választ a vagyonukat lassan elveszejtő, háztűznézőbe érkező birtokosfiak.

A rövid magyar világ, 1940--44 között legalább anyagi reményekkel kecsegtette a családot a hadiszállítások miatt, de a peremvidéki lét feszültségét jól érezte mindenki. 1944 után kinek-kinek az a sors jutott, amitől féltek; fogság, börtönök, táborok. A faluba vezényelt jöttment hivatalnokok minden eszközt megragadtak a birtokhoz erősen ragaszkodó Jancsó család megtöréséhez. Jött a kollektív, elvették a szántókat, az oly hiába perelt erdők is állami kezelésbe kerültek. Fotó: Verena HuberMégis meghagyták az ősi kúriát, ahol a szülők és a hat testvér lakott, és meghagyták az azt körülvevő belsőséget, fejenként vagy egy hektárt. És maradt még egy-két "élet" a szomszéd faluban is -- talán más nevekre íratva. Ide, a völgybe húzódtak vissza fogcsikorgatva a család férfitagjai a munkatáborokból, fokozatosan lelkiekben is eltávolodva a falutól, lenézve azt, mert jól látták, hogyan megy tönkre néhány év alatt a gazdálkodás rendje. A megmaradt kert a falu szélén volt, mögötte már csak a hegyek, községi legelők, ahol reggelente méla és unott tehenek kolompolva másztak fel az itatótól a gerincre, hogy alkonyatkor újra jelezzék megtértüket a völgybe. A drótkerítéssel védett birtokot szabályosan őrizték kutyákkal, gyümölcsérés idején őrjáratokkal. A család önellátásra rendezkedett be az ötvenes évektől fogva. Rengeteg marhát tartottak az alomszagtól súlyos levegőjű gerendaistállóban. A teheneket, köztük az elkülönítetten tartott magyar ökröket kihajtották a saját kerti legelőre, ha felszáradt a harmat a mindig friss füvön. Fotó: Szilágyi PéterA lekaszált szénát egy óriási szénapajtába hordatták be, gondosan elrejtve az egyik megmaradt hintót. A szénapajta beállójában a hatvanas évek közepétől fogva csak két hosszú szekér árválkodott, a többit " elvitték a közösbe. Aztán elfogytak a lovak is, a fiúk az ökrökkel döcögtek be a faluba nagyritkán, s őket hajtva tűntek el a kert fölötti rengetegbe, tűzifát gyűjteni. 1951-ben meghalt a családfő a tizedik évtizedbe lépve. Temetésén előkerült a gondosan dugdosott régi porcelán és ezüst szerviz, kihúzták a nagy asztalt, damasztabroszra csöppent a féltve őrzött magyarvilágbeli vörösbor. Amikor az utolsó vendégek s rokonok is elhagyták a hosszú, fákkal s bokrokkal szegélyezett bejárón a házat, csak az öregedő ifiurak és kisasszonyok maradtak ott csibukozva, szipogva, nekibúsulva. Túléljük őket -- biztatták egymást a pislákoló petróleumlámpa fényében.

Az idő múlását csak egy-egy testvér halála jelezte, ilyenkor az egyre csökkenő létszámú vendégsereg -- valahai s helyben maradt birtokosok -- jött el a halottbúcsúztatóra, ami a kert egyik fás részén lévő családi temetőben zajlott le. Összeszorított fogakkal vettek búcsút az elhalttól, némán hallgatva, hogyan szól a harang az öreg és az új templomban egyaránt.

Fotó: Szilágyi PéterA kert jól szolgálta őket. A gyümölcsfákat rendben metszették, a körtéből, almából kompót lett, kis címkével az üvegek oldalán. A szilvát befőzték, ilyenkor a völgyet betöltötte a kondér szilvaízek illata -- s néha pálinkát főzettek belőle a szeszfőzdében, hogy legyen mit adni a béreseknek, napszámosoknak. A nagy pityókaföldek jól teremtek, s kukoricából is került minden évben a padlásra, ha el nem vitték a beszolgáltatást ellenőrző fogdmegek. A veteményesben megtermett néhány zöldségféle is, és egy elkerített részen tyúkok, libák, kacsák kapirgáltak mit sem sejtve jövőbeni sorsukról. A kerten egy patak futott le a hegyekből. Hol megduzzadva az esők után, nagy fatörzseket görgetve s vetve a partra, hol majdnem kiapadva. Régente felduzzasztottak egy nagyobb mélyedést, és halakat telepítettek a vízbe. A kert jó felét erdő borította, a legkülönfélébb fafajtákat ültették ide még a múlt században. Volt japán akác, tölgy, fenyő, gyertyánfa. Néhány magányos óriás fenyőt meghagytak a legelők közepén, talán a szépség miatt, ezek törzse aztán meghízott az idők folyásával együtt. A kerítés mellett málna és eper piroslott ki a zöldből, ide jártak a medvék ötösével-hatosával. A vadul ugató kutyákra rá sem hederítettek, vad morgással ijesztették a szűkölő ebeket. A medvék egyedül a tüzet respektálták, ilyenkor megálltak a felső kerítésnél, és bőgtek, tiltakozásul, hogy kizárattak a paradicsomból. Kukoricaéréskor valósággal lángolt a határ, mert rájárt az állat, s vadászni nem volt szabad. Néha bemerészkedtek a tyúkólakig, ilyenkor a tehenek bőgése riasztotta a háziakat. A fáklyákkal, hálóingben előrohanó gazdák elől mindent letaposva törtetett vissza a vadonba a medvécske. Némelyiket szőréről ismerte Péter, a legfiatalabb fiú, aki egyszer majdnem összeverekedett egy torkosabb erdőlakóval.


Fotó: Szilágyi Péter

A 70-es évtized végére csak hárman maradtak, egy fiú s két leány, az utóbbiak már túl a kilencvenen. Ápolták egymást, szidták a lusta napszámosokat, a falut, a világot, hogy ezt az istentelenséget hagyja. Gyenge leveseket ettek, néhány gyümölcsöt, s hátul, a vendégnek tilos részeken adták el a tejet, szénát a néhány kiválasztott falubelinek. Ha vendég jött, kinyitották az egyik spalettát, hogy valami fény jöjjön be a hatalmas fák egész házat beborító ágai közül. Ilyenkor a vendég leülhetett a kerek asztal mellé, s hallgathatta a múlt századi történeteket.

A nyolcvanas évek végét csak Péter élte meg, magára maradt öreglegényként. A kisasszonyok elmentek a megtartó és őrző családi temetőbe, már régen előkészített márvány sírköveik alá pihenni. A ház lakóival együtt fogyott a jószág is, eladták a teheneket, borjúkat. Napjainkban Péter magányosan ballag ki reggelente a három tehénnel a legelőre, ahol azok megrészegedve a szabadságtól, rögvest futkározni kezdenek. Ilyenkor hosszas hajkurászás után áll helyre csak a rend. Az öreg egyedül uralja birodalmát, merengve a történéseken.

A politikai változásokra csak legyint, nem bízik az új hatalomban, s a faluban vezető szerepet játszókat sem taksálja valami sokra.


Fotó: Szilágyi Péter

Az utóbbi időben egyre bátrabban dézsmálják a kertet, a fát, a kukoricát, a még megmaradt gyümölcsfákat, átjárnak a birtokon a hegy felé, valóságos csapást taposva a fűben. Az öreg erre is legyint. Nem veszi sokba a falubelieket. Birtokos több, az ő rangján, nem maradt a faluban, távoli rokonait nem nagyon szívleli, tudja, hogy csak a halála percét várják, hogy rátegyék kezüket az egészre. Herdálós fajta az mind -- mondogatja.

Jancsó Péter azonban szívós fajta, már elhagyta a nyolcvanat, de biztos abban, hogy még tíz évig fog élni. Ez a kert, akárhogyan is van, eltart engem -- szokta volt mondogatni ritka vendégeinek. Ugyan a gyümölcsfákat már elég régen nem nyeste meg senki, a málnát is a vitaminkedvelő purdék eszik le, de a kert még egészében véve romlatlan, érintetlen, önmagát tisztítja és tartja rendben. Ha tudományosan nyúlnánk e többhektáros ősvilághoz, biztos, hogy felborulna az egyensúly, akár a természetben, akár a szomszédokkal való viszonyban. A szénafű pedig elégedett a fundus jelenlegi állapotával.

Forrás

 

Kiss Mátyás fafaragó
Szabó SándorSzentpétery István - koronaőrSzilágyi Péter - alapító tagVarga Mihály, Kunsági Bajuszkirály, dudás és mesemondó, BugacAmbrus Kristóf, Kunsági Bajuszkirály, EB 2. , gólyalábas, Sátoraljaújhely Gulyás László vándormuzsikusBóta András, EB. 2. hagyományőrző huszárCsepin Péter hö.huszárSzabó Vata Mezőföld szabad hajdújaPavuk LászlóGerencsér ZsoltHajda ZsigaZsolnai GáborBalanyi ZoltánBalanyi ZsoltRajnai DonátSzentpály ImreMudry PéterBajkai IstvánKulcsár LászlóJáromi ZsoltSimándi LászlóBenis MiklósKádár FerkóSólyom FerencMagi Imre
Papp Ernő
Jánváry Zoltán
Balog Ádám
Fejér Imre
Jakab Zsolt
Rácz Kristóf László